Újabb a Vatikánnal foglalkozó könyvvel jelentkezik Rónay Péter újságíró, a Népszava külpolitikai rovatvezetője. A szerző korábban XVI. Benedek (200520016), XXIII. János (200822050) és Ferenc pápa (201426029) életpályáját mutatta be, ezúttal azonban hosszabb időintervallumra nézve, ám szűkebb   [>>>]

Újabb a Vatikánnal foglalkozó könyvvel jelentkezik Rónay Péter újságíró, a Népszava külpolitikai rovatvezetője. A szerző korábban XVI. Benedek (200520016), XXIII. János (200822050) és Ferenc pápa (201426029) életpályáját mutatta be, ezúttal azonban hosszabb időintervallumra nézve, ám szűkebb témáról van szó. Arra vállalkozott, hogy 1914-től kezdve nagyjából napjainkig mutassa be a pápai diplomáciát, elsősorban azt, hogy az egyes pápák, XV. Benedektől Ferencig bezárólag mit tettek a békéért – mindezt magyarországi és külföldi (angol, amerikai, finn, francia, lengyel, német, olasz, orosz és spanyol) újságok tudósításai alapján.*** Rögtön az elején a szerző felhívja rá a figyelmet, hogy a Szentszék diplomáciai lehetőségei korlátozottak. Amint azt Ferenc pápa nemrég az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban is megfogalmazta, a Vatikánnak nincsen béketerve, csak a „béke szolgája" lehet, ami azt jelenti: kapcsolatban áll a felekkel és szükség esetén közvetít közöttük. Erre vállalkozott 1914-ben az első „békepápa", XV. Benedek is, aki az első világháború idején enciklikákban igyekezett elejét venni a nagyobb vérontásnak – sikertelenül. Az őt követő XI. Piusz rendkívül határozottan lépett fel a békéért a totalitárius rezsimekkel szemben, főkét a Mussolini vezette Olaszország és a hitleri Németország esetében, és a nácizmus elleni leghatározottabb kiállásnak számított német területen, hogy a szentmiséken felolvasták az enciklikáját. XII. Piuszt messze nem jellemezte olyan határozottság, mint elődjét, ám leginkább azért, mert attól tartott, hogy Hitlerék nyílt bírálata a katolikusokkal és az egyházzal szembeni még keményebb megtorláshoz vezethet. 1944-től kezdve azonban egyre gyakrabban hangoztatta az „igazságos béke" szükségességét, az általa felvázolt szempontok azonban a kezdődő hidegháború idején nem érvényesülhettek. Az egyházfők közül utódja, XXIII. János volt a legsikeresebb „válságkezelő", akinek nagy szerepe volt abban, hogy az 1962-es kubai rakétaválság nem torkollott nukleáris háborúba. VI. Pál pápa számos kezdeményezést tett a vietnámi háború lezárásáért, de e tekintetben nem járt sikerrel. II. János Pál sokat tett a vasfüggöny lebontásáért, fontos szerepet játszott a közel-keleti megbékélés esetében is, de az öbölválság és a ruandai népirtás esetében is igyekezett közvetíteni – sikertelenül. Elsősorban ezen hat pápa békepolitikáját mutatja be a szerző, gazdagon idézve a korabeli sajtóbeszámolókból, XVI. Benedek és Ferenc pápa megszólalásaira csak röviden utalva. A sajtótörténeti szempontból is érdekes kötet függelékében a szövegben előforduló lapok jegyzéke és rövid bemutatása, valamint névmutató kapott helyet. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]